Ch. 22: Összeomlás….
(Április POV)
Szerencsére soha többet nem hallottam arról, ami aznap este történt. De ahogy kijöttem a gondolataimból, a tekintetem az apámtól Alexéig vándorolt Wyatt bácsiig, és újra és újra vissza. Amit mindegyikben láttam, egy kicsit megrázott. Apa annyira dühös volt, hogy féltem, hogy el fog váltani. Az arca annyira vörös volt, hogy apró, lila foltok kezdtek rajta lenni. Wyatt bácsi nem nagyon maradt el tőle. Alex számtalan érzelem futott át arcán. „Srácok, semmi baj. Élek, még mindig rugdosom, és semmivel sem rosszabb a kopás. Próbáltam könnyednek tűnni, hogy megnyugtassam az elméjüket, de aztán apa csak hangosan morgott, miközben Alex? Felemelte a székem és apám között ülő kis asztalkát, és dühösen üvöltött, miközben gondolkodás nélkül bedugta az ablakon, amitől az üveg mindenhol összetört. csak kapkodtam. Soha életemben nem láttam még senkit ennyire mérgesnek. „Hé! Hé! Nyugodj meg, Alex. Lágyan tartottam a hangomat, és kinyújtottam a kezét, hogy mindkét kezembe vegyem az arcát, és a lehető leggyengédebben az enyémre irányítsam a tekintetét. Fájt volt így látni őket, de valamiért Alex volt az, akit a legjobban vigasztalni akartam. – Rendben van… megígérem. Csak ismételtem, miközben megöleltem. "Bárcsak fel tudnám támasztani azt a kurva ördögöt, hogy újra halálra tudhassam ejteni." Szavait a nyakamba dünnyögték, én pedig csak kuncogtam, amikor meghallottam őket. – Mindenki tudja, hogy nem éri meg az erőfeszítést, igaz? Nyálka volt. De már nem bánt senkit, úgyhogy megnyugodhattok. jól vagyok…. Igazán. Már nagyon régen pihentettem.”
Láttam, hogy Wyatt bácsi lazítani kezdett, de apám dühös maradt. Miután úgy éreztem, hogy Alex nem fog több bútort tönkretenni, apámhoz mentem, és őt is megöleltem. "Apu? Engedd el. Jól vagyok, és ha ezt tartom, az nem segít semmit.”