Ch. 8: Új barátok és ellenségek szerzése Pt. 2
(Alex POV)
„Nem értem, mi a probléma, Lexi-poo. Úgy csinálsz, mintha le akarnám rohanni a nagymamádat, vagy ilyesmi. Könnyedén mondta, mintha ez valami nagy tréfa lenne neki, és a végén már volt ereje rámforgatni a szemét. "ENNYI! SZÜLJ KI AZ AUTÓMÓL! JELENLEG!!" - kiáltottam az alfa hangomon, amitől összerezzent, szemei pedig megteltek könnyel, ahogy önkéntelenül kiszállt és az ajtóban állt, és szánalmasan nézett rám. Ha szimpátiát keresne, nem kapná meg tőlem. – De... de... akkor nincs hazafuvarom. És megígérted, hogy ma reggel elviszel vásárolni a bevásárlóközpontba! Gyerünk, kicsim. Ne legyél ilyen!” Ó.. Istennőm! NEM csak ezt mondta! Tényleg azt hitte, elviszem vásárolni, hadd költse el a pénzemet. EZ volt a prioritása? Még azután is, hogy számtalan életet sértett meg, majdnem tönkretette a babámat, és egyáltalán nem mutatott lelkiismeret-furdalást egyik rohadt dolog miatt sem? Hogy a fenébe ő egyáltalán John bácsi gyereke? Ő és Jake mindig olyan nyugodtak és kiegyensúlyozottak voltak. Persze az anyjuk, Annabel, időnként kissé csapnivaló volt. De nem volt tipikusan dühös. Pont az a fajta anyuka volt, aki azt gondolta, hogy a gyerekei tökéletes kis angyalok. De Allison? Pszichotikus volt! „Tudod mit? Kurvára kész vagyok! Végünk van, Allison! Ez volt az utolsó godd*mn csepp a pohárban. Amúgy is szerettem volna véget vetni veled a dolgoknak, szóval nincs okom tovább húzni a dolgokat. Most pedig vigye el a h*llt az autómtól." - mondtam, miközben a vezető oldalához rohantam, és visszaszálltam a kocsiba.
Azt mondani, hogy Allisont megdöbbentette az, amit az imént mondtam, az egy életre szóló alábecsülés lenne. Ő is teljesen dühös volt. Jó. Most már tudja, mit érzek most. „Ez annak köszönhető, hogy kinek a nevét kiáltotta korábban? Mi volt az? Amelia? Amanda?” – kérdezte vádló hangon. csak összeráncoltam a szemöldököm. Valójában el is feledkeztem róla. Bár a h*ll-ban nem volt mód, hogy megmondjam neki April nevét. – Mi a fasz, Alli!? Nem hallottad, amit az imént mondtam? Már hetek óta le akartam szakítani! Ennek semmi köze máshoz, csak TE! Ön egy érzéketlen, önző, hazug, hátba szúró, B*TCH! Annyira baromi parfümöt viselsz mindennap, hogy még az ember is nevet, amikor arra sétálsz. Annyira sminkelsz, ha létezne olyan, hogy mim-sl*t, te lennél a rohadt királynőjük! És úgy öltözködsz, mintha az SL*TS R US-ban vásárolnál, aztán öltözz fel a rohadt sötétbe minden d*mn reggel. Az egyetlen célod nyilvánvalóan az, hogy megragadd azt, aminek a legalacsonyabb szálszáma van, mert biztos, hogy nem fogsz egy összeillesztett készletet keresni! H*ll, többet látom a nyavalyás pofádat, amikor fel vagy öltözve, mint én az ágyban! Durva, durva, hangos és ellenszenves vagy. Egyáltalán semmi modorod nincs. Azt hiszed, jobb vagy mindenkinél. És teljesen és teljesen IN-F**KIN-SANE vagy!! Mindig csak magadra gondolsz. Elegem van belőle, és elegem van belőled! - dörmögtem, amitől zokogni kezdett. Akkor rosszul éreztem magam, de most már egy ideje bent tartottam ezt az egészet, és ma reggel megnyomta az utolsó gombjaimat. Csak még rosszabbul éreztem magam, amikor kuncogásokat hallottam, és megfordultam, és megláttam néhány srácot, akik nem túl messze állnak. – Brent! Kiabáltam, ő pedig kocogva odajött, hogy halkan azt mondja: „Igen, Alfa?” – Megnéznéd a srácokkal Allisont? Megyek autózni, hogy lehűljek – kérdeztem bűnbánó hangon, és bocsánatkérő pillantást vetettem Allisonra, mielőtt elfordítottam volna a gyújtást, és húzódni kezdtem volna. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, amikor Brent kelletlenül átkarolta Allison vállát, és a kocsijához kezdte vezetni.