5. fejezet Egy abortusz

Debra POV:

A félhomályos és nyirkos cellában apám és Marley állt előttem.

Marley szeme tele volt undorral. Selyemsállal takarta el az orrát, és hunyorogva nézett rám. – Debra, Caleb azt mondta, hogy nem találta a párját az esküvőn.

A lány hangjában összetéveszthetetlen ujjongó tónus volt.

Apámra néztem, aki mögötte állt. Zavaros arcáról tudtam, hogy Marley nem hazudik.

"Mi? Ez nem lehet igaz!"

Megdöbbentem és összezavarodtam. A vonzalom köztünk összetéveszthetetlen volt. Miért tagadta meg Caleb?

Lehetséges, hogy Caleb még mindig érzelmeket táplált Marley iránt, és segített neki megbántani? Vagy azért, mert túl sok nőstény farkassal feküdt le, egyáltalán nem emlékezett rám?

Amikor kérdezni akartam, apám hirtelen odajött, és keményen az arcomba csapott.

A pofon éles hangja visszhangzott a sötét cellában. Döbbenten a padlóra estem, és összerándultam a fájdalomtól.

Szúrt az arcom, és a vér fémes íze betöltötte a számat.

"Hogy merészeled eddig tagadni? Te kurva!" Apám annyira dühös volt, hogy könyörtelenül megátkozott. – Olyan vagy, mint az anyád, hiteltelenné tesz engem!

Fájt a pofon, de még jobban fájt, amikor apám káromkodását hallottam.

"Nem!" Döbbenten és dühösen felemeltem a hangom, és megvédtem anyámat. "Nem hazudok. És anya soha nem rontott rád!"

Nem volt értelme. Miért haragudott apám hirtelen ennyire anyámra? Bár ritkán említette anyámat, miután elhunyt, még soha nem rágalmazta így.

Vitatkozni akartam vele, de Marley félbeszakított minket.

Megveregette apám vállát, és halk hangon így szólt: "Drágám, ne haragudj. Debra fiatal. Nem tudja, hogy az alvás rontja a hírnevét. Amíg hajlandó elvetetni a gyereket, normális életet élhet a jövőben."

Aztán Marley figyelmes arckifejezést színlelve rám nézett. "Normális, hogy a lányok lázadnak ebben a korban. Mivel falkánk hírneve forog kockán, segítenünk kell neki, hogy eltussolja."

Úgy hangzott, mintha megpróbálná megoldani a problémát, de a lány szavai mérgek voltak. Megpróbált rosszul kinézni.

Bizony, apám újabb dührohamot kapott, és felemelte a kezét, hogy másodszor is pofon vágjon.

Szerencsére láttam, hogy jön, és még időben elkerültem a támadást.

– Nem vetem el a gyereket. Határozottan lehunytam vele a szemem. "Megszülöm a babát, és bebizonyítom neked, hogy ez Caleb gyermeke. Akkor megtudjuk, hazudok-e vagy sem."

Apám arca mogorva lett a haragtól. "Te hülye, lázadó gyerek! Nem szégyelled magad? Maradj itt, és gondold át a tetteidet! Csak akkor engedlek ki, ha hajlandó vagy elismerni a hibáidat!"

Aztán megfordult és elviharzott, mögötte Marley. Egyikük sem nézett hátra.

Néztem, ahogy távoznak, defláltnak éreztem magam.

– Ivy, mi folyik itt? Miért mondta Caleb, hogy nem vagyok a párja? – kérdeztem csüggedten.

– Nem tudom... – Ivy is nagyon csalódott volt. "Cimborák vagytok, ebben biztos vagyok. Nem tudom elfelejteni, milyen erős volt a vonzalom kettőtök között."

Fájdalom és zavarodottság kerített hatalmába. Ivy és én nem tévedtünk össze ebben a vonzódásban. Akkor mi romlott el?

Egyszerűen nem tudtam rájönni. Talán a Holdistennő kegyetlen csínyt űzött velem.

******

Aznap este egy másik látogató érkezett a cellámba.

Arra gondoltam, hogy apám meggondolta magát, várakozóan néztem fel.

Sajnos a látogatóm nem az apám volt, hanem a bizalmasa, Leonel Ruiz. Orvost is hozott.

Leonel hidegen elmondta, hogy az Alfa megparancsolta, hogy vigyenek be a kórházba abortuszra. Leonel mögött a szobalányom, Vicky állt.

– Szegény gyermekem. Vicky berohant, és sírva átölelt. – Túl sokat szenvedtél!

Visszaöleltem Vickyt, és még nála is hevesebben sírtam.

"Hagyd abba a torlódást. Menjünk" – sürgette Leonel türelmetlenül.

Hátráltam a sarokba, és határozottan megráztam a fejem. – Nem, nem megyek veled!

Nem arról volt szó, hogy nem akartam abortuszt csinálni, hanem arról, hogy nem tudtam.

Abban a pillanatban, amikor a gyermek élete véget ér, kőbe vésték a bűnömet, és soha nem fogom tudni bizonyítani ártatlanságomat.