7. fejezet Vigye el
A domb lábánál Vickyt vérrel borítva találtam.
- Vicky, itt vagyok, itt vagyok. Ne aggódj – mondtam remegő hangon, és igyekeztem feltartani. – Menjünk haza, Vicky. Hazaviszlek.
Utolsó levegő után Vicky erőtlenül megszólalt: "Csak menj, szerelmem... Menj csak. Csak lelassítlak. Hagyj itt..."
Kétségbeesetten megráztam a fejem, könnyek csorogtak végig az arcomon. "Nem, együtt megyünk ki innen. Nem hagylak el!"
Vicky szája kissé szétnyílt. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de csak egy falat vér jött ki.
"Vicky, bízz bennem. Meg fogjuk csinálni. Együtt."
Pont ekkor kezdett el esni az eső. Mielőtt Leonel utolérhetett volna minket, elrohantam Vickyvel a határon, és bebújtam egy kopott, elhagyott autóba az út szélén.
Láttam, hogy Vicky szemében fokozatosan elhalványul a fény.
– Sajnálom, Debra... – A hangja gyenge volt, és az arca eltorzult a bűntudattól. "Elbuktam az anyádat. Nem tudtam jól vigyázni rád."
Megráztam a fejem. El akartam mondani neki, hogy nem vallott kudarcot, és jól nevelt, de a szavak elakadtak a torkomban.
Kiderült, hogy a bénító szomorúság el tudja hallgattatni az embert.
Vicky szerelmesen nézett rám. Kinyújtotta remegő, vérfoltos kezét, és letörölte a könnyeket az arcomról.
- Kölyök... - Elővett valamit a zsebéből és a tenyeremre nyomta. – Vedd ezt.
Lenéztem, és láttam, hogy az anyám nyaklánca.
Kiderült, hogy Vickynek sikerült megjavítania, ahogy mondta.
De most a nyakláncot Vicky vére borította. Mélyvörös színű volt, még mindig meleg volt az érintésétől.
"Menj tovább észak felé. Ne add fel. Talán van még remény..."
Mielőtt befejezhette volna a mondatát, Vicky lassan lehunyta a szemét, és leengedte kinyújtott kezét.
elhallgattam. A bánat hulláma járta át egész lényemet, és a könnyek nem tudtak megállni a szememről.
Elvesztettem valakit, aki ugyanolyan fontos volt számomra, mint az anyám. Vicky már nem lenne mellettem.
"Odafelé tartottak! Gyerünk! Siess!"
Leonel hideg hangja nem messziről hallatszott, kirángatva a bánatból, és visszatértem a valóságba.
Ha most nem mennék el, hamarosan elfognának.
Összeszorítottam a fogam és gyorsan letöröltem a könnyeimet.
Vicky nélkül csak magamra számíthattam.
Óvatosan betuszkoltam Vicky holttestét a kocsi csomagtartójába, és északra menekültem, mielőtt rám találtak.
Sajnos ekkor elállt az eső. Nem telt bele sok idő, mire Leonel emberei a nyomomra akadtak.
Kétségbeesetten és tanácstalanul futottam be a legközelebbi bárba.
Leonel követte az illatomat ahhoz a bárhoz.
Úgy rohangáltam a bárban, mint egy őrült nő. Vicky vére beszennyezte a ruháimat, és szörnyű látványt nyújtott. Az emberek a bárban rémülten sikoltoztak. Olyan gyorsan futottam, hogy véletlenül levertem egy halom borosüveget a bárpulton.
Csörgés és üvegtörés szimfóniája hallatszott, ahogy a borosüvegek a padlóra csapódtak. A bár káoszba tört ki, de Leonel embereinek sikerült körülvenniük, így esélyem sem maradt a menekülésre.
"Segítség! Segíts, kérlek!"
Amikor láttam, hogy Leonel közeledik felém, mint a kaszás, a bámészkodókhoz fordultam segítségért. "Meg fog ölni! Kérem, segítsen!"
A bárban hirtelen elhallgatott a zene, és mindenki figyelme ránk szegeződött.
Leonel észrevette a feszültséget a levegőben. Gyorsan felemelte a fejét, és hangosan így szólt: "Ez a nő áruló. Visszavesszük a tárgyalásra."
Szavaiban volt egy fenyegető aláfestés. Az árulók megbüntetése ésszerű volt. Senki sem mert előjönni, hogy segítsen nekem; még utat is készítettek, hogy Leonel közeledjen hozzám.
A szívem megtelt kétségbeeséssel. – Kérem, segítsen... Bárki...
Senki sem mozdult, de minden szem ránk szegeződött.
Kétségbeesetten lehunytam a szemem, és vártam a közelgő végzetemet.
– Vidd el! Leonel ugatott.
Aztán az emberei felém sereglettek, készen arra, hogy megragadjanak és elvigyenek.
Ekkor megszólalt egy ismerős hang. – Ki mondta, hogy elviheted?