100. fejezet

A templomba vezető út során egy szót sem szóltam. Aristo megpróbált buta vicceket elsütni mellettem, de nem válaszoltam neki. Nem volt kedvem boldognak színlelni. Az, hogy megértettem Cahir döntését, nem azt jelentette, hogy örülnöm kellett ennek, és azt sem, hogy ne lehettem volna dühös, amiért a párom a hátam mögé ment, hogy terveket készítsen nekem, majd az utolsó pillanatban rádöntsön.

– Pihenhetsz a vállamon, ha álmosnak érzed magad – mondta Aristo a kocsi csendjében. Közte és egy őr közé szorultam, így amikor megszólalt, tudtam, hogy a szavak nekem szóltak, de nem szóltam semmit. – Sia. Megkocogtatta a térdemet. Egy pillantással fordultam felé, ő pedig megadóan felemelte a kezeit.

A csend ezután megnyúlt, így végül elaludtam. Álmomban egy kölyökkutya üldözött a fáradtságom ellenére. Gyakran álmodtam, mielőtt megkaptam a papnő nyakláncát. Az álomtól éreztem, hogy felmelegszik, ahogy egyre fáradtabb vagyok.