7. fejezet Büntetések és pillangók

ASHLEY

Próbáltam törni az agyamat a körülöttem zajló furcsa eseményeken. Vagy elvesztettem az eszem, vagy valaki valóban szívességet tett nekem.

Először az ágyon ébredtem fel, miután elájultam a földön, néhány éjszaka megint. Ezután a vasalt egyenruhák vasalására nem emlékszem. Most egy paplan! Ugyanazt a paplant, egészen biztos voltam benne, hogy nem választhatom ki, mielőtt azok a szörnyek bezárják a szobámat.

Bármi is történt, igazából nem volt időm ezen foglalkozni. Ma reggel újfajta motiváció volt. Mintha maradt volna néhány finomság a tegnap estéről, amit ma reggel be akartam fejezni.

Aztán eszembe jutott az ok, Derrick volt az.

Felidéztem az előző esti beszélgetésünket, mielőtt elaludtam. Mosoly kúszott az arcomra. Valóban értett a szavakhoz, én pedig végig mosolyogtam. Arra gondoltam, hogy újra végigmegyek a chaten, szóról szóra olvasok, de nem volt rá idő.

Rohanni akartam az iskolába. Több időt akartam tölteni Derrickkel. Vele nem kellett attól tartanom, hogy rosszul bánnak velem. Olyan halkan beszélt hozzám, mintha attól félne, hogy megbánt. Lassan lehunyom a szemem. A mellkasomra tettem a kezem, és hagytam, hogy a mosoly eluralkodjon az arcomon.

Éppen mély levegőt vettem, amikor valaki erőszakkal kinyitotta a konyhaajtót. Megrázkódtam álmodozásomból, és gyorsan felnéztem, hogy lássam, ki az.

Axel!

Korbács volt a kezében. A mellkasa felemelkedett és süllyedt, ahogy rám bámult. Tovább mentem a konyhába. Menedéket akartam találni a fagyasztó vagy a szekrény mögött, vagy bármit, ami megmenthet az Axel szemében megjelenő rémülettől.

Összeszorította a fogát, miközben erősen a tenyere köré csavarta az ostort. A szívverésem felgyorsult, ahogy a hátam találkozott a fagyasztóval. Összerándult egy éles fájdalom hasított belém egy közelmúltbeli sérülés miatt. zsákutcának tűnt.

– Te hálátlan barom! – ugatott, és uralkodó léptekkel elindult felém. – Látom, mintává tetted, hogy minden reggel felébresszünk, mi?

Tudtam, hogy a mostohatestvéreim annyira utálnak. De úgy tűnt, hogy Axel gyűlölete volt a legrosszabb.

Ő maga volt az ördög.

Valójában Axel megenné a szart, mint hogy hagyjon békét. Többször próbáltam megérteni, miért utál engem annyira. Még az irántam érzett keserűségét is igyekeztem elkerülni. De feladtam, amikor rájöttem, hogy soha nem tehetek vele jót.

„ Lásd, ahogy ül a földön, mint egy olcsó koldus,"hallottam valakit Axel mögött. Azonnal tudtam, hogy ki az: „Nem vagyok meglepve, ez a valódi személyazonosságod" – tette hozzá gúnyosan.

Szívem mélyén imádkoztam, hogy Brody sértése véget érjen. De én csak egy vicc voltam. Axel felém sétált. Ahogy az várható volt, merev teste minden izmával megkorbácsolt.

Fájdalom hasított az ereimbe, ahogy az ostor többször is hozzáért a bőrömhöz. „Ígérem, forró víz kíséri, ha holnap fel kell ébresztenem” – ugatott, és dühösen kiviharzott.

Megint beszívtam a fájdalmat.

Nem volt időm ellátni a sebeimet. Felálltam, és folytattam a végtelen házimunkámat. Legalább alig várhatom, hogy Derric k-vel dolgozhassak a megbízásomon.

A lélegzetem elakadt a torkomban, ahogy néztem, ahogy Derrick felém sétál. Az egyenruhája tökéletesen vasalt volt, a szegecsekkel. Keze a zsebében volt, amitől a válla enyhén ívelt. Nem mintha bármi dolgom lett volna mindezt észrevenni, de mégis megtettem.

Csak én voltam ezzel, vagy tényleg bájos mosolya volt?

Gyorsan elnéztem, és úgy tettem, mintha nem is láttam volna. Kotorászni kezdtem a hátamban, mintha szerezni akarnék valamit.

Tudtam, hogy közel van hozzám, amikor az illata beborított: „Ne mondd, hogy keresel” – mondta a valaha volt legmenőbb hangon.

Felnéztem, és nevetésben törtem ki: „Téged keresel? Ebben a kis táskámban?-kérdeztem és ismét felnevettem.

Felkuncogott, egy rövid hangon, amitől elolvadt a szívem: „Amikor meg tudom mondani?” – mondta, és az asztalomra dőlt: „Mit csinálsz ma iskola után?” kérdezte; halkan megkocogtatva az asztalomat.

Úgy éreztem, minden koppintása a szívemen landolt.

Fogd meg magad, Ashley! Őt csak a megbízás foglalkoztatja!

Mit szólnál a tegnap esti chatelhez? Ez biztosan jelentett neki valamit, nem? Ma még nyugodtabbnak tűnt körülöttem. Talán a csevegés hatására úgy érezte, közelebb vagyunk egymáshoz.

Ez a feladat, Ashley!

A fejemben lévő konfliktus mintha elhomályosította volna a gondolataimat. Megpróbáltam óvakodni magamtól. Mindenképpen azt akarta, hogy beszéljünk a feladatról. Vagy másért miért akarná tudni, mit csinálok iskola után?

Ez volt a feladat, határozottan az volt: „Még mindig várom a választ” – mondta, és a vállamra tette a kezét.

Éreztem, ahogy lökéshullámok keringőznek a testemen: „Ó, az! mit csinálok ma?” Gondolatnak kellett volna lennie a fejemben, de hangosan kimondtam.

Derrick nevetésben tört ki: „Annyira aranyos vagy, Ashley. Tényleg ezt kérdezed tőlem?"

Sok mindennek hívtak, de aranyos?

Nem is tudtam, hogyan reagáljak erre. Csak felnéztem rá, remélve, hogy közbejön valami. Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de nem terveztem választ. Bizonyára észrevette a tétovázást a hangomban: „shhhhh” – kezdte, és a másodperc töredékéig azt hittem, az ajkaimra teszi az ujját. „Amint megszólal az íróasztalod” – mondta és kacsintott.

Ó, a francba!

Egyszerre különböző érzelmeket éreztem.

Mit akart mondani nekem? Ha a feladatról volt szó, miért nem mondta ki? Készült valamire? Vagy csak én találtam ki dolgokat a fejemben?

Nem, ez volt a feladat.

A feladatnak kellett lennie.