12. fejezet

„Jazz?” – ráncolta értetlenül a homlokát, és abban a pillanatban tudtam, hogy fogalma sincs, ki az a Jazz.

Ahogy az ellene felhozott vád hatalmassága elsüllyedt, szeme dühében csillogott, én pedig hátráltam, de ő satuszerű szorításban tartott. Amikor megszólalt, a hangja alig visszafogott dühöt sugárzott, miközben halk, fenyegető morgással mondta, amitől remegtem a félelemtől:

– Soha senki nem vádolt azzal, hogy szükségem van egy stricire, hogy kielégítsem a vágyaimat, kis vigyor.