12. Tizenkettedik fejezet
Mindenki a szobájába vonult egy rövid pihenőre vacsora előtt. A xandari Lycan már nyöszörgött a gondolattól, hogy elváljon Lucianne-tól.
– Nem bánod, ha vacsoráig megtartalak, Lucianne? – kérdezte idegesen. Nem emlékezett, mikor volt utoljára ennyire ideges, volt-e egyáltalán ilyen időszak a múltjában. Király volt, előtte pedig a koronás herceg. Igazából soha nem volt olyan alkalom, ami miatt idegesnek kellett volna lennie. Túlterhelve, igen, szélhámos támadásokkal. Talán félelmetes, mint amikor apja halálának szemtanúja volt. De sosem volt ideges.
Lucianne összehúzta a szemét, és azt mondta: – Attól függ, mit akarsz.